Doszkocs Gábor

Korhadt Ágak neszében...

Korhadt ágak neszében állok, s fejem mint kalász, lengedez, hernyók jönnek, s ki harapnak, szemem alól egy mély repeszt...

Idő megáll, a nagy úr, meszeppenve: Lélegezz! Nem tehetem. -Mondom neki, így miféle élet ez?

Mely tegnap bulya zöld volt, most elvadult sötét korom. Mely rágja búmat, s indulatom , mely megannyi másból kiismerén, jó magam sem tudhatom.

Nem tudhatom honnan jött, s hogy hová s miként tart, áthúzott a szívemen már jó pár véres kart.

De itt az idő, a nagy úr, mely alázattal fölruház, áldozattal szolni nem mer, ki tudja még mire vár?

S remény vesztett sanyarú létem, mely tegnap még oly más volt, szívesebben lene most is, kívül e zárt lakáson.

Nem mondhatom, nem is tudnám, merre felé tartok én, s talán holnap lesz esélyem, megállnom e féltekén...